Kevesen tudnak az u.n. "tiszteletbeli konzulok intézményérõl", és a "tiszteletbeli konzulokról". Még kevesebben vannak tisztában azzal, micsoda nemzetárulás modern és agyafúrt eszközeit takargatja e "tiszteletbelinek" csengõ elnevezés. Már a név kapcsán is elgondolkodtató pedig, vajon a Horn-Petõ magyar kormánnyal vannak egyoldalú (vagy kölcsönös?) "tiszteletbeli viszonyban", avagy a magyar emigrációt kérdezték meg mely vezetõk állnak legnagyobb tiszteletben? Mindkettõ? Vagy egyik sem? Mint látni fogjuk, az utóbbi. A "tiszteletbeli konzulok" intézménye antidemokratikus (nem szavazott rájuk senki) - ugyanakkor a magyar állam sem megfizeti, legfeljebb lefizeti õket. Az emigrációt senki meg nem kérdezte, kik azok, akiket tiszteletre méltónak látna az emigráció e posztokra. A "tiszteletbeli konzulokat" vagy még Antallék tisztelték, vagy pedig Horn, de hogy mindkettõ, az kizárt. Legvalószínûbb, hogy egyik sem, mindkettõnek csak eszközeik.

Vegyük csak szemügyre a "Magyar Hirlap" nevû budapesti napilap július 1-i cikkét! Ime a cikk (az "alkotmányozásra vonatkozó részeket kihagyva), betû szerint, amely az u.n. "tiszteletbeli konzulok" Horn Gyula elé hívattatásáról tudósít:

Kormányfõi kérések a tiszteletbeli konzulokhoz
Magyar Hírlap, jul. 1.
Dajka Béla

Magyarország gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatainak építését, a tõkebeáramlás elõsegítését, a magyar állampolgárok érdekvédelmének ellátását kérte Horn Gyula miniszterelnök tegnap a magyar tiszteletbeli konzulok konferenciájának résztvevõitõl.

A világban tevékenykedõ magyar tiszteletbeli konzulok elsõ alkalommal tartanak tanácskozást, amelynek célja, hogy közelebbrõl megismerjék Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai helyzetét, s választ kapjanak a tevékenységüket érintõ kérdésekre.

A konferenciát megnyitó elõadásában Horn Gyula összefoglalta a rendszerváltozás óta eltelt évek eredményeit, a magyar kormány törekvéseit, s beszélt a magyar társadalmat foglalkoztató problémákról. A kormányfõ úgy vélte, a Magyar Szocialista Pártszámára elfogadhatatlan, hogy külföldön élõ magyar állampolgárok is szavazatijoggal rendelkezzenek. "Úgy gondoljuk, hogy azok szavazzanak, akikMagyarországon adót fizetnek, és viselik a döntésük következményeit" - mondta.

Kovács László külügyminiszter a magyar külpolitika három alapvetõ területérõl - az euroatlanti integrációról, a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatokról és a határon túli magyarságot érintõ kérdésekrõl - tartott beszámolót. A hozzászólásokban több tiszteletbeli konzul kifogásolta, hogy a magyar külpolitika túlzottan Európa-centrikus. Fenyvesi János, aki Venezuelából érkezett, kifogásolta, hogy több dél-amerikai magyar nagykövetséget bezártak. Az Indiában, Dzsibutiban és Egyiptomban dolgozó magyar tiszteletbeli konzul szintén a kapcsolatok intenzívebbé tételét szorgalmazta.

Kovács válaszában elmondta: a tavalyi nagyköveti konferencián erõsítették meg, hogy az úgynevezett harmadik világ országaival is szorosabb kapcsolatokat kell kiépíteni, s azóta ez a munka folyamatosan halad elõre. A nagykövetségek bezárását költségvetési okokkal magyarázta, s reményét fejezte ki, hogy a pénzügyi lehetõségek függvényében azokat hamarosan ismét megnyithatják.

Az 1997-es költségvetés kidolgozásával várhatóan újra napirendre kerül az integrált magyar külképviseletek létrehozása - felelte arra a kérdésre, hogy van-e értelme a kereskedelmi képviseletek fenntartásának, hiszen az egyre szaporodó magyar magáncégek külkereskedelmüket is maguk intézik.

A külügyminiszter utalt arra, hogy elsõsorban az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium ellenzi a diplomáciai és a kereskedelmi képviseletek összevonását.

Ma a konferencia résztvevõi szakmai kérdésekkel foglalkoznak, s többek között választ keresnek arra a kérdésre, miként lehetne rendkívüli esetekben útiokmány kiállítására jogosítványt adni a tiszteletbeli konzuloknak. A sok turistát vonzó helyeken ugyanis nagyon gyakori, hogy ellopják az útlevelet, s olykor több száz kilométert kell utazni ahhoz, hogy az ország fõvárosában mûködõ nagykövetségen ideiglenes útlevelet szerezzenek be.

Kép: A találkozón részt vett Jürg Marquard (középen) és Gilly G. János (jobbra) svájci konzulok, a Magyar Hírlap Rt. tulajdonosa, illetve elnökhelyettese

Fotó: Müller Judit

Több dolog félreérthetetlenül kiviláglik a tudósításból.

Elõször is, képtelenség, hogy az emigráció "tiszteletbelijei" azon Horn Gyulával egy asztalnál megjelenjenek, aki 1956-ban a Forradalmat és Szabadságharcot fegyverrel leverõ "Munkásõrség" tagja volt, és Szabadságharcosok gyilkolásában vett részt. A magyar emigrácó legtiszteletreméltóbb vezetõinek élen az 1956-os Szabadságharcosok állnak. Aki csak valamicskét is tud az emigrációról, tudja hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc vérbefojtóival, Kádárral, s most Hornnal, egy gyékényen csak legjobb esetben karrieristák, megvásárolhatóan korrupt és/vagy gyenge emberek, de sajnos nem ritkán beépített, rendkívül veszélyes emberek árulnak. Elképzelhetõ, persze, hogy van egy-két félrevezetett, jóravaló is köztük, akiknek most majd felnyílik a szeme.

Van-e a fentire bármi bizonyíték? Legalabb kettõ, már csak az otthoni laphír szerint is. Hajdani munkásõr (most miniszterelnök) Horn Gyula, és Moszkvában végzett "diplomatája", Kovács László Külügyminiszter a "tiszteletbeli konzulok" szemébe mondták, hogy "nem hajlandók elismerni a (külföldön élõ) magyar állampolgárok (diszkrimináció nélküli) szavazati jogát"

Felállt akár csak egyetlen egy tiszteletbeli konzul? Hogy lemondásával fejezze ki tiltakozását,vagy ami az abszolút minimum, éles, kategorikus ellenvetést jelentsen be a Miniszterelnök, Külügyminiszter (majd az Országgyülés) napirendjére? NEM!

Az állampolgárok egyetlen politikailag érett csoportja sem (az emigráció sem) fogadhatja el hogy a politikai létezés sine qua non-játbárki megtagadja nekik! A Horn Gyula lábainál térdeplõ "tiszteletbeli konzulok" egyike sem protestált, mondott le - egyszerûen elfogadták a liberálbolsevik ukázt, hogy "semmik vagytok"!

1989 után tisztségbe került néhány tisztességes, becsületes politikus.Lássuk csak, mit tett pl. Tar Pál, Antall USA Nagykövete, amikor a munkásõr-ávósgyerek Horn-Petõ hatalmat (a mostani Jelcin-választáshoz rendkivülien hasonlító) nemzetközi manipuláció nyeregbe juttatta?

Tar Pál még azt sem várta meg, hogy mandátumának napjai kiteljenek - abban a pillanatban lemondott, amikor a "szavazati eremények" kiviláglottak.

Vajon miért nem tették a "tiszteletbeli konzulok" ugyanezt? Vajon mi van mindennek hátterében? Vajon hogyan is "alakult ki" a "tiszteletbeli konzulok" emigrációt fellazító "intézménye"?

Tán sokan nem tudják, hogy Antall MDF-SZDSZ "paktuma" nem csak arra vonatkozott, hogy bár a választást az MDF nyerte, mégis "átengedte" a Köztársasági Elnök széket az SZDSZ-nek. A megállapodás (sok minden más mellett) arra is kiterjedt, hogy bizonyos minisztériumokat igy a Külügyminisztériumot "közösen" visznek. Igy került be (jobban mondva maradt benn!) a magyar külképviseletekbe nem csak az a moszkovita (szovjet diplomataiskolákban képzett) vezetõ gárda, melyet "szakértelemere" való hivatkozással Jeszenszky Külügyminiszter fejére ültettek, de még a KGB által kiképzett "biztonsági" káderszemélyzet is maradt, akik -hatalmuk tudtában- még a munkáltató fõnöküknek (Jeszenszky-nek) is nyiltan, sõt írásban is ellentmondottak! Ennek az SZDSZ által uralt gárdának az agyszüleménye volt a liberális "tiszteletbeli konzulok" emigrációba való betelepítése. Ezek kiválaszásánál a legalapvetõbb szempont volt a liberális alapadottság, de a kontrollálhatóság szintén sokat nyomott a latban. Ezért exisztenciálisan gyenge helyzetben lévõk elõnyben részesültek a fizetés, sõt minden tényleges hatalom nélküli "tiszteletbeli konzulságok" elnyerésénel - hiszen pl. a Horn-Petõ kormány által küldött ingyen replülõjegy ellenében sokat lenyel az akinek párszáz dollár is számít - holott az emigrációban könnyedén lehet olyan valóban tisztelt vezetõket találni, akik nagyságrendekkel túl vannak azon, hogy ilyen kétfillérekkel megvesztegethetõk, illetve szordínón tarthatók legyenek! Bár Jeszenszkyrõl legújabban már kristálytisztán kiderült -bevallott- liberális beállítottsága (melynek gyûjtõmedencéjévé megalakította Szabó Ivánnal az MDNP-t), még Jeszenszky-nek sem volt vétó-joga abban, hogy kiket is nevezett ki Antall SZDSZ-beállítottságú háttere "tiszteletbeli konzuloknak". Igy még ha bizonyíték is állt Jeszenszkynek rendelkezésére arról, hogy megbízhatatlan valamely (ön)"jelölt", a "kinevezés" mégis létrejött - pont úgy felülbírálhatta õt az SZDSZ-moszkovita, külügyben benntragadt, "apparátus" ebben is, mint minden más lényeges dologban.

Bizonyíték? A "tiszteletbeli konzulokat" az Antall rendszer alattnevezték ki (az SZDSZ kijelölésével). Mint tudjuk, a Horn-Petõ "kormány" az Antall-rendszer minden valamirevaló tisztviselõjét lecserélte! Hány "tiszteletbeli konzul" szünt meg hivatalában lenni akár lemondással, akár elbocsátással? Meg tudja az olvasó magyarázni másként, mint SZDSZ-alapon, hogy miért maradhattak õk helyükön?

Talán azért "maradtak", mert "az emigráció tisztelete" tartja õket "hivatalukban"? Az emigráció jól tudja, hogy legalább 400 választott vezetõjû szervezet van csak az USA-ban és Kanadában! Az emigráció évtizedek óta demokráciában él, és megszokta azt az alapvetõ tényt, hogy minden képviselõje demokratikusan választott módon kerül a helyére! A "tiszteletbeli konzulokat" ezzel ellentétben soha senki nem demokratikus "választással" helyezte "hivatalba"- hanem a kádári idõknek megfelelõ fellazító jellegû otthoni kiválasztással kerültek székükbe!

A Szabad Világ túlnyomó többsége (még Délafrika is, még Oroszország is) a világon bárhol élõ állampolgárainak veleszületett választási jogát (minden nagykorú számára) elfogadja.

A magyar emigráció is ki fogja kényszeríteni ezt az alapjogot - s abban a pillanatban a "fából vaskarika" jellegû "tiszteletbeli konzulok" automatikusan félresöprõdnek majd, és választott képviselõk fogják a valóságos demokratikus népképviseleteket gyakorolni.

Az emigrációnak, (legalábbis az alapjog, a választójog kivívásáig!), a legkeményebb, legharcosabb, legkevésbé megalkuvó saját képviselõire van szüksége - melynek egy mesterséges tákolmány, a "tiszteletbeli konzulok" vegyesgárdája csak akadálya a jelek szerint, hiszen õk ellenállás nélkül "feladták" jogunkat. Azok a becsületes, félrevezetett tiszteletbeli konzulok, akik ezt most felismerik, nyilván közemberré visszavedlve, örömmel néznek egy valódi "emigráns képviselõválasztás" elébe, minthogy nyilván megvan az önbizalmuk, hogy nem csak "kinevezéssel", de valódi választással is képesek mandátumot kapni. Akik viszont nem ide tartoznak, azok a demokratizálódási folyamatnak elõsegítésére - ha már a tiszteletbeli konzulokról pl. Horn Gyula színe elõtt kiviláglott, hogy az emigráció legalapvetõbb jogaiért sem állnak ki,- saját érdekükben legjobban teszik, ha önként lemondanak és félreállnak.

Ha pedig nem, akkor saját magukat annak a veszélynek teszik ki, hogy egyre inkább (az 1956-ban is, akkor fegyverrel, a magyar nemzet ellen harcoló) Horn Gyula oldalával azonosítják magukat, amit a Szabad Világ már idestova negyven éve a "történelem szemétdombja" néven ismer.

Ha a magyar származású amerikaiaknak csak tíz százaléka beszél rendszeresen magyarul, akkor matematikai biztonsággal ki lehet számítani, hogy a következõ generációban ennek fele sem fog. Az unokák közül talán egy sem. Mi tehát a teendõ?

Nyilvánvaló, hogy a nyelv elsajátítása, megtartása az elsõdleges feladat, hiszen a nyelv a kultúra legfontosabb hordozója. Ennek a család szükséges, de nem elégséges õrzõje. Az egykorú társak szerepe ugyancsak döntõ abban, hogy a fõleg tizenéves fiatalok megtalálják a magyarságukat egy számukra távoli kultúra közösségében. Ezért fontos a hétvégi iskolák, klubok, táborok, cserkészet befolyása. Amerikában teljes szabadság van, nem jelent a magyar nyelv használata sem kiállást, sem elõnyt, mint Latin-Amerikában vagy Európa egyes országaiban.

Mégsem lehet mindent a nyelv egyetlen lapjára feltenni. A zsidók, írek és mások példája bizonyítja, hogy a nyelv elvesztése után is megtartható a nemzeti öntudat. Különben is, mi jelenti az idegen környezetben élõk magyar nyelvének ismeretét? Nagy fokozati különbség van a között, hogy valaki étlapról ebédet tud rendelni, vagy érti Ady költészetét. Hol húzhatjuk meg a határt, és mikor lehetünk elégedettek a szórványban élõ másod-, harmadgenerációs ifjúság magyarnyelv-tudásával?

*

Az érzelmi kötõdés csaknem olyan erõs lehet, mint a nyelvi. Ezért a nyelv mellett a kultúra öntudatformáló eszközeit mind igénybe kell venni és fejleszteni. Ezek között a legfontosabb a közösségi élmények és a Magyarországgal való kapcsolat építése. A magyar eredmények ismerete a mûvészet, tudomány, sport és gazdasági élet területén jelentõsen hozzájárul ahoz, hogy valaki büszke lehessen származására, de tapasztalatunk szerint ez igen magas, sokkal magasabb, mint az anyaországbelieknél. (Magyarországon 1992-ben a lakosság 23 százaléka tekintette elõnyösnek, míg 28 százalélka hátrányosnak a magyarsághoz való tartozást!) Nem kell itt híres emberekre, Pataki kormányzóra, Teller Edére, vagy a nemrégen Nobel-díjat nyert amerikai magyar tudósainkra hivatkozni, akik a világszövetség dísztagságát büszkén vállalták, hazalátogató társaik is szívesen vállalják magyarságukat.

A brooklyni Satmar hitközség harmadgenerációs, ortodox zsidó gyermekei is büszkén hangoztatják magyar származásukat, és gyakran jobb nyelvismeretet árulnak el, mint más csoportjaink leszármazottai.

Az Amerikából hosszabb idõre visszatérõ másodgenerációs fiataljaink több tízezres csapata igazolja, hogy nemcsak az érdeklõdés, de a nemzethez való kötõdés is él bennük. Ezt kell nekünk tudatos és fáradhatatlan munkával szélesebb körben kiterjeszteni, és visszahódítani a százzdforduló kivándoroltjainak unokáit és dédunokáit is.

Teendõink: Elsõsorban a még meglévõ egyházainkat, intézményeinket, egyesületeinket, hétvégi iskoláinkat kell anyagilag és erkölcsileg támogatnunk. Tény az, hogy könnyebb magyar körökben erdélyi vagy vajdasági testvéreink megsegítéseere pénzt gyûjteni, mint saját szervezeteink erõsítésére. Pedig ezek fenntartása költséges, és áldozatos munkát kíván. Az amerikai magyarok "szétszórtsága" fizikai értelemben is egyre nagyobb lesz. Nem ritka, hanem tipikusnak mondható, hogy az összejövetelekre, istentiszteletre való út egy-, gyakran kétórai autózást igényel - mindkét irányban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy míg 1980-as felmérésünk negyven hétvégi iskolát tartott számon, ma ezek száma harminc alá esett.

Feltétlenül szükséges az is, hogy az anyaország kormányának és intézményeinek támogatását megszerezzük. Míg a két háború között az otthoni egyházak gondoskodtak az itteni közösségek lelki életeenek gondozásáról papok kiküldésével, irodalmi anyaggal és szoros kapcsolattartással, ma ezt alig mondhatjuk el, még ha figyelemebe vesszük is az egyházak leromlott anyagi helyzetét. A kormány érdeklõdése és támogatása is minimálisra zsugorodott, minden szólam és idõnként szép nyilatkozat ellenére. Az elõzõ [Antall] kormány megpróbált kulturális programok és személyes kapcsolatok alapján közelíteni legalább Washington, New York és Los Angeles magyarságához. Nem érezzük, hogy ez a kapcsolattartás erõsödne. Igen hatásos lenne, ha volna Amerikában legalább egy magyar intézet, amelyik még olyan, magyarok által nem lakott helyeken is mûködik, mint Delhi vagy Kairó.

Leghatásosabban a Magyar Menekült Cserkészetnek sikerült a második és harmadik generáció gyermekeit magyar nevelésben részesíteni. Ez azonban a több tízezres szám ellenére sem elég. Éppen a már említett szétszóródottság teszi nehézzé ennek a munkának a fokozását. Minden erõvel segíteni kell a cserkéset és az ifjúsági egyesületek növekedését és továbbfejlõdését ösztöndíjakkal, kultúrális kapcsolatok teremtésével.

*

A sokszor inkább csak szórakozásra beállított magyar házak mellett alig van olyan intézményünk, amely az amerikai magyarság történelmével, eredményeinek nyilvántartásával törõdnék. Míg Magyarországon két intézmeeny, a lakitelki emigrációs gyûjtemény és a szegedi egyetem rendszeresen gyûjti a nyugati magyarság emlékeit, Amerikában a reformátusok ligonieri gyûjteménye mellett csak a New Brunswick-i Magyar Hagyományok Otthona az egyetlen, amely Molnár Ágoston munkájának szinte csodával határos eredményeként kezeli emigrációnk archívumát, és megszervezte a New York-i Könyvtár Egyesület mellett egyikét néhány állandó könyvtárunknak. (A philadelphiai Balch Intézet és a Minnesota-i Egyetem emigrációs kutatóközpontja gyûjt bevándorlókrol anyagot, s ennek egy része magyar vonatkozású.) A New Brunswick-i mellett múzeumi anyaggal is csak a passaic-i Magyar Múzeum rendelkezik Magyar Kálmán és Judit hallatlanul kitartó és áldozatos munkája eredményeként. Ezek és hozzájuk hasonló kulturális intézmények segíthetnek a csak angol nyelven beszélõ fiatalok magyar ismereteinke elmélyítését, akik Magyarországgal csak csupán látogatásszerû kapcsolatot tudnak fenntartani. Feltétlenül be kell rendezkednünk az angol nyelvû kulturális és gazdasági kapcsolatokra magyar-magyar vonatkozásban is.

Az amerikai magyar kulturális életnek talán legjobb példái azok a tánccsoportok, amelyekben már többen vannak a magyar népi kultúra iránt érdeklõdõ amerikaiak, mint magyarok. Ilyen például a washingtoni Tisza együttes és a Magyar házaspár szervezésében évente összejövõ népitánc-táborok csoportjai [A San Francisco-i "Forgatós" nevû, hivatásos-szintû csoport tagjainak többsége is amerikai].

Igen nagy a hiány jó angol (és valószínüleg német és francia) könyvekben, amelyek a magyar kulturát és hagyományokat ismertetik külföldön, de amelyeket a másod-, harmadgeneráció fiataljai is használni tudnak. Ezen a téren az Atlantic Research és Mogyoródi Szabolcs Hunyadi Mátyás Öregcserkész Munkaközösségének munkája hézagpótló, de korántsem képes az egész feladatot elvégezni. Itt is a magyarországi kulturális szervek és az emigráció összefogására lenne szükség. Világnyelveken közvetített irodalmi, történelmi, kulturális írások szükségesek jó hírünk, de fiataljaink öntudatának ápolásához is.

Iskolás gyermekek részére magyarországi táborokban (mint a már hagyományos sárospatakiban), való részvétel szinte felbecsülhetetlen értéket: kapcsolatokat, kulturális kötõdést jelent. Ezeket fejleszteni kell Emellett a cseregyerek-akciók igen hatásosak lehetnek a magyar nyelv elsajátítására. A magyar egyetemi rendszernek a külföldihez való közelítése (kreditrendszer, stb) elõsegítheti azt, hogy egyetemistáink egy-egy évet magyar egyetemeken járjanak, és az ott töltött idõ szervesen beépüljön amerikai tanulmányaikban. Ez anyagilag is elõnyös lehet mindkét fél számára.

Mindezt összevetve meg kell állapítanunk, hogy szinte emberfeletti munka vár a Magyarok Világszövetsége Amerikai Tanácsába tömörült egyesületek és egyházak felelõseire, hogy a 2000-es népszámlálás eredménye ne az amerikai magyarság csökkenését, hanem erõsödését jelentse.

---

A román etnokrácia,
Noi suntem acasa voi sunteti in gazda - Mi otthon vagyunk, ti albérletben

Demokrata (28)

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum Magyarország területének kétharmadát felosztotta a részben újonnan létrejött szomszéd államok között, nekik ítélve tömbmagyar területeket is. A Kárpád-medence magyar lakosságának kb. egyharmada idegen uralom alá került. Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejövő "kismonarchiák" a békeszerződés megkötése előtt vállalt, majd a békeszerződésben is kodifikált nemzetiségpolitikai ígéreteiknek nem tettek eleget, kisebbségi politikájuk etnokratikus jellege sokkal határozottabb volt az általuk mindmáig a népek börtöneként aposztrofált Monarchiáénál.

A mindenkori magyar külpolitika ezáltal egy alapvető dilemma elé került: vagy felvállalja a határon kívül rekedt magyarság érdekeinek védelmét, korlátozva ezáltal saját mozgásterét, vagy a trianoni határok által integrált tízmillió állampolgár szűk értelemben vett érdekeinek megfelelően konciliáns, egyoldalúan bizalomerősítő, magyarán: nemzeti szempontból önfeladó politikát folytat. Az elmúlt hetven év idevágó tapasztalatait ismerjük.

Erdély megszerzése után a román politikai vezetés legfontosabb feladatát az új területek távlati megtartásának biztosításában látta. A Trianont követő első évtized a konszolidáció időszaka volt. A román vezetésnek el kellett dönteni, hogy mit kezd a gazdaságilag sokkal fejlettebb új tartományokkal: federalizálva az országot, meghagyja őket a gazdasági liberalizmus öntörvényű fejlődésének útján, vagy a homogén és központosított etatokrata román állami megteremtésén fáradozik. Mint tudjuk, a választás ez utóbbira esett. Kezdetét vette Erdély kolonizálása, gazdasági kirablása, lerángatása a Regát balkáni nívójára. A román hatalom a többségi etnoszt favorizáló gazdasági protekcionizmusban látta a megoldást.

  A gazdasági kulcspozíciókból minden polgári jogelvet semmibe véve mesterségesen kiszorította a nemzetiségeket, köztük a legnagyobb veszélyként tételezett magyarságot, s a dél-román elemet tette dominánssá, csírájában elfojtva az Erdélyben megindulófélben levő román polgárosodást. Ily módon, az egészséges konkurencia szűrőhatását kiiktatva, már a királyság idején létrejött az az öntudatlan, kritikai gondolkodástól mentes, bizantin társadalmi massza, melyre a sztálinizmus a század közepén rátelepedett, létrehozva a mai munka- és közerkölcsi mocsarat, politikai posványt, amiben az ország az utóbbi hat évben immáron saját demokratikus akaratnyilvánítása folytán tesped.

  Az anyagi hátterétől már a két világháború közötti időszakban nagymértékben megfosztott magyarság ma, a kommunizmus évtizedei után, lényegében eszköztelen az etno-diszkriminatív reprivatizációs gyakorlattal szemben. Romániában a múlt rendszer privilegizált rétegeiből verbuválódott gazdasági maffiák egyeduralma teljesnek mondható: a magyarság számára a gazdasági talpraállás, az etnikai alapon működő román gazdasági gyakorlattal való szembeszállás semmiféle reménnyel nem kecsegtet. Az egyetlen pozitív várakozás alapja a magyarságban rejlő, fokozott kezdeményezőkészség, ami csak megfelelő környezetben érvényesülhet.

  Az Erdélyt birtokbavevő románság egyik elsődleges céljának számított az államapparátus románosítása. Tízezres nagyságrendű volt a mondvacsinált indokokra való hivatkozással történt elbocsátások száma. a magyarság azóta is nem kívánt elem az államigazgatásban, a rendfenntartó alakulatokban, és a hadseregben. Az adminisztratív diszkrimináció volt az egyik leghatékonyabb homogenizációs, illetve asszimilatorikus eszköz a mindenkori román hatalom kezében. Etno-diszkriminatív jelleg uralkodott megyésítés módjában, a telepítési politikában, a kihelyezési rendszer gyakorlatában.

Egy etnikai közösség önazonosságát mindenekelőtt a széles értelemben vett kultúrája határozza meg: szokásrendszere, a többséget orientáló erkölcsi maximákban kifejeződő morálfilozófiája, a művészetek és a tudományok terén felhalmozott értékei, valamint a felsoroltakkal szerves egységben kialakult történelmi önképe és folytonosságtudata.

  Nem véletlen tehát, hogy a román etnokratikus törekvések legfőbb célpontja a magyar kultúra, a magyar öntudat. A magyar kulturális összetartozás vitális hittételének roncsolása, a magyar történelemtudat eltorzítása, a kulturális önfejlődés és önkifejezés lehetőségeinek korlátozása végső soron a nemzeti immunrendszer működésének megzavarását is szolgálta.

  A magyar kulturális élet szisztematikus pusztítását lehet tetten érni a román oktatáspolitika évtizedes gyakorlatában: a magyar oktatási intézmények egész sorának megszüntetése, a vegyes iskolák létrehozása, a magyar felsőoktatás majdhogynem teljes körű megszüntetése egyaránt a magyarság kulturális gyengítését, illetve beolvasztását szolgálták. Az oktatási intézmények akárcsak korlátozott autonómiája is feledésbe merült a kommunizmus évtizedeiben, és nyilván az 1989 után hatalomra jutott elit sem élesztette fel az intézményi önállóság gyakorlatát. A szoros állami ellenőrzés alatt működő erdélyi magyar oktatási szféra jelen állapotában alkalmatlan a magyarellenes propaganda elleni védőernyőszerepre, a kiegyensúlyozott nemzeti önismeret kialakítására, és egy új elit kitermelésére is.

  Az oktatáspolitikán túl nem elhanyagolható a kultúrrombolás (néprajzi múzeumok elpusztítása, a történelmi önkép helyreállítására alkalmas könyvek tervszerű megsemmisítésre, magyar műemlékek elleni támadások, karbantartásuk szabotálása, egészen a magyar temetők felszántásáig) által okozott anyagi és szellemi kár.

"Más államok tapasztalataiból megtanulhattuk, hogy bármely még nem asszimilálódott kisebbség, mely az államszervezeten belül aktív szerepet tölt be, a romlás és a szétmállás hordozója. (...) A kisebbségi, aki a román etnokrata állam ellenségének bizonyul, elveszti a román állampolgársághoz való jogát, s az országból száműzetik." (Nichifor Crainic: Az etnokrata állam programja)

  Hetvenöt év távlatából tényként állapítható meg, hogy a románság ó illetve a mindenkori román politikai elit ó legfőbb nemzeti ideálja az 1918ó20-as egyesülés után megszerzett területek idegen elemektől való megtisztítását helyezte nemzeti ideológiájának és stratégiai célrendszerének középpontjába. Ezen igyekezet mögötteseinek, öngerjesztő mechanizmusainak felvázolása előtt érdemes számba venni az alkalmazott technikák legfontosabbjait.

  Elsőként a román jogrendszerben érvényesülő diszkriminatív tendenciákat említeném, mert úgy vélem, ez az a terület, mely Románia esetében magán viseli az állam természetrajzának, az országban uralkodó politikai kultúrának, a román nemzeti kollektívum történelmi-kulturális meghatározottságainak, a politikai elit nyílt és burkolt törekvéseinek nyomait.

  A dákoromán folytonosság elméletének fényében a románság többezer éve él a jelenlegi Románia területén, idejét békés alkotómunkával tölti, létének harmóniáját csak az idetolakodott barbárok zavarták meg történelme során. A románság tehát Romániában otthon van, ő a házigazda, (amint e gondolatkör lecsapódásaként is felfogható hajdani vásárhelyi rigmus is mondja: Noi suntem acasa voi sunteti in gazda" ó Mi otthon vagyunk, ti albérletben), míg a magyar kisebbség a román vendégszeretettel visszaélő betolakodott idegen. E létfontosságú dogmává merevedett elmélet kétségbevonása hazaárulásszámba megy, mivel gerincét képezi mind a hivatalos román történetírásnak, mind a románság történelmi önbecsülésének.

  A dákoromán kontinuitás körül szerveződik a történelem- és tényhamisításon alapuló románság-, illetve magyarságkép, melyet az elektronikus és nyomtatott sajtó Romániában minden házba eljuttat. Ennek lényege a nemromán népek, különösképpen a magyarság pozitív történelmi szerepének manipulációja, illetve szinte teljes kiiktatása a történelmi munkákból, különösképpen a történelemkönyvekből, a magyarság történelmi bűneinek kinagyítása és jelenbe vetítése, valamint a románság történelmi szerepének kinagyítása, kizárólagosságának sugallása.

  Minden nemzetben megvan az öngyarapításparancsa. A román nemzeti kollektívum hiszterizált magyarellenessége, sőt, általában vett őrjöngő idegengyűlölete, s az általuk táplált politikai törekvések azonban nem lelhetik magyarázatukat a minden nemzetben meglevő önfenntartási, illetve védekező ösztönben. Bibó István a nemzeti önrendelkezésről írott nagylélegzetű tanulmányában az agresszív nacionalizmust a nemzetté válás során elszenvedett kollektív megaláztatásokra, nemzet-pszichológiai sokkhatásokra vezeti vissza. S noha úgy vélem, hogy nacionalista túlkapásokra a legharmonikusabban fejlődő nemzet történelmében is sor kerülhet, ezen a ponton sántít tehát Bibó nacionalizmus-magyarázata. A román "nemzeti hisztéria" nagymértékben visszavezethető a nemzettéválás mikéntjére, a nemzeti eszmék eltorzulására.

A román nemzeti emancipáció Erdélyben zajlott le elsőként, a történelmi körülmények ismeretében érthető magyarellenes éllel. A románságot Erdély "negyedik nemzeteként" elfogadtatni igyekvő román értelmiség mozgalmainak törekvései részint a magyar nemesség ellenállásán, részint a Habsburg-indifferencián törtek meg. Emellett a román alsópapság és a paraszti tömegek hátrányos gazdasági helyzetük legfőbb okát a magyar nemességben vélték felfedezni. A Horea-lázadás eseményei azt igazolják, hogy a román jobbágytömegekben hihetetlen magyarellenes potenciál halmozódhatott fel. A XVIII. század végén a dákoromán folytonosság elmélete a krónikaíróknak köszönhetően általánosan elfogadottá vált a román értelmiség körében. Az új generációk már a dicső múlt igézetében nőttek fel. A XIX. század közepe felé a románság autonómiatörekvésével párhuzamosan megjelenik a román egység programja, a román irredentizmus. A magyarság számára Európa nemzetei közé való felsorakozást jelentő 1848. a románságban csak a magyarellenes érzéseket erősítette. A negatív öndefiníció (az a jó román, aki gyűlöli a magyart) az ezt követő korszakban olvadt egybe a román nemzeti önmeghatározással. Ezt az ötvöződési folyamatot csak serkentette, hogy 1867-ben Erdély egyesült Magyarországgal, s így a román nemzeti egység, mint a román nacionalizmus legfőbb stratégiai célja, csak a magyarság történelmi akaratának ellenében volt végbevihető. A negatív önmeghatározás szükségszerű funkcióváltásának lehetünk tanúi Trianon után. Az eladdig az egész nemzetet összefogó, a nemzetstratégiai célok megvalósításához eszközül szolgáló magyarellenesség Nagy-Romániában fokozatosan a politikai vezetés bármikor bevethető diverziós eszközévé lett, s ekként működik ma is.

  A román nemzeti ideológia, illetve nacionalista célprogram magyarellenes éle még nem jelent szükségszerűen regresszivitást, Európa-ellenességet. Tagadhatatlan ugyanakkor az is, hogy a visszahúzó tendenciák a román nemzeti mozgalmak harmadik, 1848-as, szellemiségének majd minden szálával a kor nyugat-európai, progresszív eszméihez kötődő generációjának letűnte után, a XIX. század második felében jelennek meg, elsősorban a románság legnagyobb nemzeti költőjének tartott Mihai Eminescunak köszönhetően. Benne tisztelhetjük a később egyeduralkodóvá váló nyugatellenes, antiliberális, s alapállásában xenofób (idegengyűlölő) román nacionalizmus eszmei alapvetőjét. A magyarsággal szemben bármiféle méltányos, kölcsönös érdektiszteletet feltételező megoldás szisztematikus elvetése, mely a politikai gyakorlatban mindmáig érvényesül, szintén tőle származik. "A fizikai test áthatolhatatlansága nem teszi lehetővé, hogy ugyanazon a helyen két test helyezkedjen el egyidőben (...) háború ez. Megöllek, hogy meg ne ölj, veszned kell, hogy én lehessek" ó írja Eminescu.

  Az általa elindított szellemi mozgalom a két világháború között nyert kiteljesedést és politikai artikulációt a Vasgárdának, illetve annak szellemi holdudvarának köszönhetően. A nacionalista exkluzivizmus, a román paraszt mint idegen hatásoktól mentes nemzetfenntartó elem köré épült mitológia, az ortodox misztikával vegyes nemzeti messianizmus, valamint az elvi szinten megfogalmazott antiliberalizmusban és antidemokratizmusban megjelenő nyugatellenesség ekkor ötvöződött többé-kevésbé koherens ideológiává, s hatotta át mind a román fiatal értelmiségi mozgalmakat, mind a közgondolkodást. Amit Nichifor Crainic vagy Dragos Protopopescu a politikai pamfletirodalom szintjén fogalmazott meg, azt Nae Ionescu emelte a filozófia szintjére, s Nicolae Iorga dúcolta alá történelmi eszmefuttatásaival. Constantin Radulescu Motru a nemzetpszichológia, illetve nemzetkarakterológia oldaláról közelítve azt sugallja, hogy a románság nemzetkarakterológiai sajátosságai folytán alkalmatlan a nyugati intézmények, a szabadversenyen alapuló kapitalizmus működtetésére. "Nem minden, ami a polgári szellemiségnek használ, feltétlenül erény akármilyen nép esetében, csak azon népeknél érvényes ez, melyek a polgári szellemiség számára vannak rendeltetve." Feltétlen említést érdemel Emil Cioran, aki, habár messze túlmutat gondolataiban az előzőkön, s a világ kultúrateremtő nemzetei között szeretné a sajátját is látni, mégis hozzásegített a román fasizmus eszmei és gyakorlati kiteljesedéséhez, az elvi éllel megfogalmazott nacionalista haszon-elvűség machiavellisztikus megalapozásával. A Románia színeváltozása című könyvében a következőket írja: "Hogy egy nép utat törjön magának a világban, minden eszköz igazolt számára. A terror, a bűntény, a bestialitás, a galádság csak a hanyatlás korában számítanak aljasságoknak és erkölcstelenségeknek, amikor a tartalmi ürességet védelmezik velük, ha azonban a felemelkedést segítik elő, erények. Valamennyi diadal erényes." A messianisztikus nacionalizmus a nép vezetőinek legfőbb vezérelve kell legyen, de nem rekedhet meg a politikai elit szintjén. Az egész nemzetet az önmegváltó hév kell dominálja, ez az egyedüli esély Cioran szerint a nagynemzeti lét elérésére: "Ha egy népnek nincs küldetéstudata, nemcsak hogy nem érdemli meg, hogy éljen, nincs is értelme, hogy éljen (...) Romániában szükség van a rajongásra ó egészen a fanatizmusig. (...) Egy nemzet mítoszai a nemzet létfontosságú igazságai ó ezeknek nem kell feltétlenül megegyezniük az igazsággal. (...) És egy nemzet az igazságra törekszik? Egy nemzet hatalomra tör" ó fogalmazza meg Cioran a kollektivista nietzscheizmus alaptézisét.

  A fentiekben vázolt nemzetideológiához elméletben a második világháború utáni korszak semmi érdemlegeset nem tett hozzá, sőt, megfogalmazóit börtönbe vetették, emigrációba kényszerítették. Ennek ellenére az ortodox misztikába mártott antiliberális idegengyűlölet mindmáig egyik legfőbb érzelmi-tudati komponense a román belpolitikai folyamatokat mozgató erőknek.

A magyar irredentizmus démonának valóságtól elrugaszkodott fantomképe a kommunista korszak terméke (a két világháború között e félelmeknek reális alapja volt, hiszen akkoriban a magyar politika nyíltan meghirdetett elsődleges céljának a revízió számított). A korszak kezdetén nyíltan nemigen hirdették, hogy az erdélyi vagy a magyarországi magyarságnak irredenta tervei lennének. A Ceausescu-kor első periódusában is inkább a suttogó propaganda terjesztett efféle rémhíreket.

  A magyar irredentizmus veszélyességét hangsúlyozó írások, nyilatkozatok akkor kezdtek megjelenni, midőn a nyolcvanas évek második felében a hivatalos magyar politikában össznemzeti célok figyelembe vételére utaló mozzanatok jelentek meg. Fokozatosan zöld utat kapott Erdély történelmének kutatása, megjelenhettek a határon túl élő magyarok helyzetével foglalkozó írások. E folyamatban mérföldkőnek számított Erdély története a második világháború óta első tudományos igényű feldolgozásának megjelenése. Ezt követően a politikai enyhüléssel párhuzamosan felgyorsult a nemzeti ébredés folyamata is, amivel egyidőben a román oldalon a suttogó propaganda mellé felsorakoztak a hivatalos sajtóorgánumok, és az ország élén álló pártfőtitkár beszédei már nyílt utalásokat is tartalmaztak a magyar nemzeti és politikai emancipációra, s a magyarlakta területekre összpontosító országos méretű elhatárolódási akciót szerveztek a magyarországi "történelemhamisítást" leleplezendő.

  Az 1989-es események, a forradalmi eufória elülte után az államilag korlátozott sajtószabadságnak köszönhetően feltört mindaz a soviniszta indulat, amit a kommunista időszakban gerjesztettek, de megnyilvánulásaiban részben elfojtottak: megjelent egy új hang, melyhez képest Lancranjan magyarellenes kirohanásai racionális és visszafogott eszmefuttatásoknak tűnnek, a hitleri birodalom utolsó éveinek antiszemita hangulatkeltésének atmoszféráját idéző fröcskölődő, átkozódó, gátlástalanul rágalmazó, nyílt uszítás hangja. Ebben természetesen a magyar irredentizmustól való félelmet felkorbácsoló nyilatkozatok viszik a prímet. A négy éve folyó kampány eredménye az önhipnózishoz hasonló.

  A magyar irredentizmus fantomképének határozott alapszínt ad a jobbrészt szintén a rémhírterjesztés kategóriájába tartozó, Magyarország katonai fölényét hirdető propaganda. A feltörekvő magyar militarizmus szlogenjét a szélsőségesként nyilvántartott sajtó terjeszti, de a veszélyérzetet felerősíti az elektronikus média által közvetített, külpolitikailag offenzív, sőt, titkon irredenta magyar kormány politika imázsa (ld. a magyaróromán alapszerződés körüli bonyodalmak román interpretációját), valamint az 1989 után beindult idegenforgalomnak köszönhetően a közember tapasztalata a magyar gazdaság prosperitásáról. Mindehhez hozzáadódik a magyar kultúrfölénytől való félelem: a román értelmiségi elit egy része valóban attól fél, hogy a magyarság régebbi, és az európaihoz több szállal kötődő kultúrájánál, a kapitalista szabadverseny szempontjából szerencsésebb munkaerkölcsénél, belső hozzáállásánál fogva a minden szereplőre egyenlő mértékben vonatkozó játékszabályok esetén elfoglalja az állami-gazdasági lét kulcspozícióit.

A tárgyalt történelmi kulturális meghatározottságú ideológiai tényezők, a román hatalmi elitben, s a köznépben egyaránt meglevő félelmek, valamint az aktuálpolitikai aktorok mozgásából arra lehet következtetni, hogy középtávon (évtizedes távlatban) a magyaróromán viszony érdemben nem fog változni. A magyar fél partnerként való elismerése, úgy tűnik, még jó ideig várat magára. Az 1989-es puccs után hatalomra került elit egyenes ági örököse az őt megelőző Ceausescu-féle, radikális eszközökkel operáló, magyarpusztító, fasisztoid politikai vonalnak, s a nemzeti kérdés főbb vonatkozásaiban az ellenzék se sokkal toleránsabb. Világos tehát, hogy sem a színfalak mögötti egyezkedés, sem a hatalmi érdekek szolgalelkű kiszolgálása, sem az erdélyi magyar politikának a román ellenzék szekérrúdjához kötése nem kecsegtet olyan létkeret kialakításának perspektívájával, mely a távlati fennmaradás reményét hordozná magában. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy sem az erdélyi, sem az anyaországi magyar politikai elit nem hajlandó tudomásul venni, és politikájának megszabásakor axiómaként kezelni a fenti, józan ésszel aligha kétségbevonható tézist.

[rövidítve] Az 1878. évi V. törvénycikkben, az un. Csemegi-kódexben tûnik fel elõször az izgatás, mint többek között "valamely osztályt, nemzetiséget, vagy hitfelekezetet gyûlöletre a másik ellen... izgat" [...]

Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelmérõl szóló 1921. évi III. törvénycikk vétségért büntetni rendelte azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt követ el. E törvény szól a társadalom törvényes rendjének erõszakos felforgatására, különösen valamely társsadalmi osztály kizárólagos uralmának létesítésére irányuló mozgalom vagy szervezkedés kezdeményezésérõl, vezetésérõl, és más elkövetési magatartásokról, mint súlyosan büntetendõ cselekményekrõl. [...]

A demokratikus államrend és a köztársaság büntetõjogi védelmérõl szóló 1946. évi VII. törvénycikk a Csemegi-kódex idézett rendelkezése (172/2) helyébe a demokratikus államrend és demokratikus köztársaság, az állampolgári szabadság és jogegyenlõség elleni lázítás és izgatás tényállását iktatta. [...]

A hatályos anyagi büntetõjogi szabályok hivatalos összeállítása" (BHÖ) 19552-ben az állam belõ biztonsága elleni bûncselekmények között helyezte el azzal, hogy a demokratikus államrend helyébe a népi demokrácia lépett, s így már nem védte a demokratikus államrendet és a demokratikus köztársaságot, sõt az ezek visszaállítására törekvés bûncselekménynek minõsült.

Az 1961. évi V. törvénnyel kihirdetett Büntetõ Törvénykönyv adiktatúra büntetõjogi szemléleteet tükrözte, kultúráltabb köntösben. Az állam elleni bûntettek között helyezte el az izgatást, míg új bûncselekményként jelenik meg "a közösség megsértése", a közbitonság és közrend elleni cselekmények között. Ez a két bûncselekmény a jogirodalomban "uszítás" és "gyalázkodás" különbségével jellemezhetõ.

Az 1978. évi IV. törvény 148. cikkelyében célzatos bûncselekményként szabályozza az "izgatás" tényállását. Nem volt elegendõ, hogy az elkövetõ csupán tudatában legyen cselekmeenye gyûlölet felkeltésére alkalmas voltának, hanem szükséges volt, hogy szándéka erre irányuljon. Akinél a gyûlölet keltésére irányuló célzat hiányzott, azt ugyanazon magatartásért közösség megsértése miatt büntették meg. A közösség megsértését követte el az is, aki mások elõtt a magyar nemzetet, továbbá - nemzetiségi, felekezeti, faji vagy szocialista meggyõzõdése miatt - csoportokat vagy személyeket sertõ, lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen cselekményt követett el.

1989-ben az Alkotmánybíróság által "jogállami forradalom"-nak nevezett [de véghez nem vitt, a szerk.] folyamat során sürgõsen módosították a politikai jellegû bûncselekmények szövegét és törvényi elhelyezését. Az 1989. évi XXV. törvény kiemelte az állam elleni bûncselekmények közül az izgatást, és a köznyugalom elleni bûncselekmények között helyezte el "közösség elleni izgatás" elnevezéssel, lényegesen enyhítve a büntetõjogi felelõsséget azzal, hogy a védendõ jogi tárgy az állam helyett a köznyugalom lett, s a nagy nyilvánosság elõtt való elkövetés esetén lehet csak büntetni a cselekményt.

Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26) AB határozatával alkotmányellenesnek minõsítette a most hatályos büntetõ törvénykönyvnek az 1989. Évi XXV. törvény 15 cikkelyével megállapított szövege szerinti 269/2 bekezdését. Ez így szólt: "Aki nagy nyilvánosság elõtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértõ vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedõ szabadságvesztéssel, javító-nevelõ munkával, vagy pénzbüntetéssel büntetendõ.

Fejtegetésünk fontos pontjához érkeztünk. Az Alkotmánybíróság ezt az idézett bekezdést azért helyezte hatályon kívül és nyilvánította alkotmányellenesnek, mert "a köznyugalom fenntartásához nem elkerülhetetlen, hogy a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértõ vagy lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosseag elõtti használatát önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékû cselekményt) büntetõjogi büntetéssel fenyegesse a törvény. Ez a törvényi tényállás szükségtelenül, és az elérni kívánt célhoz képest aránytalanul korlátozza a szabad vélemennyilvánításhoz való jogot".

[...]

Felvetõdik a kérdés: nem kellene-e büntetni a magyar nemzet jó hírnevét, megbecsülését sértõ cselekményeket, túl az említett közösség elleni izgatás keretein. Erre megítélésünk szerint megvan az alkotmányos lehetõség.

A népirtás és a faji megkülönböztetés bizonyos elterjedt vélemény szerint kizárólag a kisebbségi csoportokat védi. Ezt a véleményt vallják a hazai libertinus gondolkodók is, akik szerint magyar nemzetrõl nem is lehet beszélni, és ennek megfelelõen magyarellenességrõl sem, hiszen a magyar nemzet túlnyomó, elsöprõ többségben él és uralkodik a kisebbségek felett. Ezzel szemben - nem ismételve a bevezetõ sorokban leírtakat - nyilvánvaló szociológiai tény, hogy a társadalmi csoportok (kis és nagy csoport) különbözõ létszámúak, és esetenként egymást magukba foglalóak. Manapság is tapasztalható, hogy a különbözõ kisebbségek tagjai egyúttal a magyar nemzet tagjainak tekintik magukat, elvárva ezt a szemléletet a többségiektõl. A magyar nemzet büntetõ törvénybeli fogalma nem kap meghatározást a törvényben, módot adva annak az értelmezésnek, amely szerint a genocidium és apartheid bûncselekményének sértettje a magyar nemzet is lehet, ugyanúgy, mint bármelyik más csoport. A szerzõdések szerkesztõi különös gonddal kerülték a kisebbség, többség megkülönböztetést és szembeállítást. Ez - szakirodalmi véleményekkel együtt - bizonyítja, hogy nem többségrõl és kisebbségrõl, hanem a jogok teljességében élõ, vagy jogaiban korlátozott közösségekrõl beszélhetünk. Igy egy kisebb közösség lehet a jogok teljességében, mig egy nagyobb közösség bizonyos jogfosztás állapotában.

Ezen túl: a magyar nemzet, mint nagy csoport megkülönböztetett védelme egyúttal a társadalom alapértékeinek alkotmányosan elismert védelme kell hogy legyen. A politikai szabadságnak, mint alapeertéknek, lényegéhez tartozik, hogy a társadalom közösségei minden viszonylatban részt vehessenek a társadalmi folyamatok politikai jellegû irányításában. [...][vége]